Mentőállomás után irány a tópart! A Pápai család kötődése

Részletek

Portré

2023. október 04. szerda, 08:08

Idősebb és ifjabb Pápai Imre a helyi mentős élet két megkerülhetetlen alakja. Nem mellesleg a Velencei-tó térségének szerelmesei mindketten, akik a Velencei-tó magazinnak meséltek a térséghez fűződő kapcsolatukról épp úgy, ahogy egymást motiváló inspirációkról, gyermekkori nyarakról, éjszaki fürdőzésekről és arról, hogy az utóbbi években mit kaptak vissza a régi érzésekből.

Pápai Imréné Falusi Etelka férjével Imrével és fiúkkal, ifjabb Imrével

Idősb Pápai Imre kápolnásnyéki otthonában találkozunk, ide jön a beszélgetésre a, ifjabb Pápai Imre is. Az apa 35 évig volt vezető megyei mentőtiszt, a pedig 2022 szeptembere óta látja el ugyanezt a pozíciót. S noha a fő állomásuk Székesfehérvár, illetve Fejér teljes területe, azért ma már mindketten a Velencei-tóhoz térnek vissza „ventilálni”. De meséljen apa és az életükről:
– Már elég korán megvolt az az érzésem, hogy a gyerekeimet is megfertőztem a mentőszolgálattal. Eszter lányom a főiskolai tanulmányait befejezve – az akkori főállású munkahelyén végzett munka mellett – évekig volt a Dr. Kresz Géza Mentőmúzeum külső munkatársa.
A fiam is már óvodás korában megismerkedett a mentős élettel, aminek persze több oka is volt. Egyik, hogy feleségem is kórházi dolgozó volt, s nálunk sosem járt le a munkaidő 3-fél 4 körül. Bizony gyakran volt olyan, hogy a munkaidő tovább tartott. Mi ebben az időben fehérvári panellakók voltunk, így Imre gyakran jöhetett velem az állomásra. Az én állásom olyan vezetői pozíció volt, amelyben nem csak vezetni és szervezni kellett a mentőszolgálat munkáját, de el kellett látni a megye állomásait eszközökkel vagy éppen eseményeket biztosítottunk. Azt vettem észre, hogy ami nekem munka volt, az a fiamnak szórakozás.

A kápolnásnyéki dolgozósarokban ma is minden nap tevékenykedik Imre

Az állomás az életük
Csatlakozik az emlékek felidézéséhez Imre is:
– Nagyon szívesen jártam be annak idején is az állomásra. De az én esetem nem volt egyedi, akkoriban a családtagok inkább jelen voltak a kórház, az állomás életében, sokkal családcentrikusabb munkahelyek voltak. A kórházban például volt nyáron dolgozók gyerekeinek táboroztatás – meséli a ú, aki bevallja: mind a mai napig pont ugyanúgy szeret bemenni a munkahelyére, mint gyerekkorában.
– Sőt, mondhatom, már akkor is szívesebben mentem, mint mondjuk iskolába vagy bárhova máshova. Mindkét szülőtől hozta a hivatástudatot, teszi hozzá ifjabb Pápai: – Szabadidom java részében is vagy édesanyámmal vagy édesapámmal voltam a munkahelyén. Volt úgy, hogy a két intézmény között voltam, s azt is mindig éreztem, melyiküket milyen impulzusok érik éppen a munkahelyükön, s úgy nagyjából éreztem a súlyát is annak, mennyire felelősségteljes munkát végeznek. Épp ezért igyekeztem nem csinálni „plusz hülyeségeket”, amivel nekik foglalkozniuk kell. Persze azért a kötelező nehézségeket én is hoztam.

Idősebb Pápai Imre régóta gyűjti szakmája ereklyéit Fotók: S. Töttő Rita

A bekötözött plüssmackó
– Nem volt tervben, hogy bármelyik gyerekemet erre a pályára állítsam, arra gondoltam, majd ok kitalálják, mit szeretnének csinálni – teszi hozzá az édesapa, aki szerint – visszatekintve sok évtizedes távlatokra – nagyon gyorsan elment az az idő, amikor a gyerekei kicsik voltak.
– Főleg, hogy tényleg jó gyerekek voltak, és például munka közben sosem kellett arra figyelnem, hogy bajt csinálnak. Még a hétvégi rendezvényeken sem, ahol én dolgoztam, ők pedig jól érezték magukat. Azt, hogy hatással van Imrére a mentőzés, akkor kezdtem látni, amikor egyszer odahozott egy plüssmackót, amin különböző kötéstípusokat próbált ki. Továbbá sokszor voltak bemutatók iskolákban, ezekben is aktívan részt vett. Az elsősegélynyújtó versenyeken pedig mindig azonnal jelentkezett „beteganyagnak”, ezeken is rengeteget tanulhatott. De tényleg azt szerettem volna mindig, hogy o válasszon, mert azt, hogy boldog felnőtt legyen, nem lehet erőszakkal elérni.

Szerencsés emberek
Az apa azt mondja, nagyon szerencsés embernek mondhatja magát. – Egyrészt mert egy biztos, segítő családdal a háttérben mindig azt a hivatást művelhettem, amit szerettem. Ezért sem volt gond sosem, ha nem nyolc órát kellett dolgoznom. Sosem tudtam belefáradni. Másrészt pedig azért is szerencsés vagyok, mert ahol gyerek voltam, ahol felnőttem, oda jöhettem vissza öregkoromra. A szomszéd ház – amit azóta eladtunk – volt a szülői házam, s ez a telek tartozott hozzá. Volt az életemben ugyan huszonpár év, amit nem Nyéken töltöttem, de mire a gyerekek is már ’célegyenesben’ voltak, eljött az idő, hogy vissza tudtunk jönni oda, ahol mindig is imádtam lakni.
Ifjabb Imre már viszonylag keveset lakott tehát Kápolnásnyéken, érettségi környékén költözhettek be az új nyéki házba, s a főiskola végéig töltött időt ebben a családi házban – de azért nem ekkor ismerte meg Nyéket, hiszen sok időt töltött itt is gyerekként, a nagyszülőkkel, mondja.
– Nekem ugyanazt jelenti Kápolnásnyék, a tó, mint édesapámnak: egy fix pont. Már feleségemnek is az, így amikor Fehérvár után továbblépésről beszéltünk, egyértelmű volt, hogy ha megyünk, akkor csak a tó körül valahová. Így is lett: Pákozdra költöztünk. Nagyon közel vagyunk a tóhoz, s kihasználjuk a lehetőségeit: használjuk a kerékpárutakat, evezünk, körbefutjuk a tavat. Nagyon sok itt a lehetőség!

A régi szép idők visszajönnek
Az elmúlt évtizedekre visszatekintve idősebb Imre azt mondja: sok minden megváltozott, többek között maga a tó is. – Sokkal nagyobb volt régen a tó, mint most. És mozgalmasabb is volt az élet… Volt kertmozi, vendéglátóhelyek, mint a Gödörnek becézett velencei halászcsárda, vagy tőle nem messze a Lidó, aminek az volt a jellegzetessége, hogy az egyik részén tánczene volt, a másikban cigányzene. Sok vendég lá tóhely volt a környéken, s mégis más volt, úgy mondanám, balhémentes. Nyáron színpadi előadások, könnyűzenei fellépések, búcsúk követték egymást, amelyekre mi is jártunk. Élmény volt minden nyár, a rokonok is szívesen jöttek hozzánk, s együtt mentünk mindenhová. Ahogy idősebb Imre emlékezik, 22 évig lakott családjával Székesfehérváron panelban.
– Ami hiába volt a sajátunk, mégsem tudtam úgy a magaménak érezni, mint ezt a házat. Amikor belépek a kapun, amint becsukom, már érzem, hogy itthon vagyok. S amióta pár éve ismét van kulturális élet Kápolnásnyéken, azóta valamit visszakaptunk abból a régi pezsgésből is. Fantasztikus a felújított Vörösmarty szülőház, s rendszeresen látogatjuk a szabadtéri színpadot is. Becsületes, hogy felújították a Halász-kastélyt, ahol rendszeresen vannak kiállítások, koncertek, programok. Ha a színpadra már nem lehet műsort tervezni, mert nincs jó ido, akkor ott van az eseményközpont. A pákozdi Katonai Emlékparkba is gyakran járunk, tiszteljük a múltat és szeretjük, ahogy itt megemlékeznek róla. Ha csak a szűkebb hazámat nézzük tehát, akkor ez most ismét egy jó mozgalmas, jó hely!
S közben még mesélnek régi nyarakról, éjszakai fürdőzésekről, éttermi élményekről, ritka együtt töltött pillanatokról, amelyek mindegyike kapcsolódik a térséghez. Ifjabb Imre is ezt vallja: – Sokat dolgozunk, s még ha nem is úgy éljük meg, hogy dolgozunk, mégis jó közösen ventilálni, kikapcsolódni, s erre a Velencei-tó környéke kiváló lehetőség!