Menni az égi jel után - Czeilinger Izabella, az oszakai világkiállításról: „óriási szakmai és emberi élmény”

Részletek

Kitekintő

2025. december 30. kedd, 07:00

Velencéről indult, a Velencei-tó partján edzett, dalolt és nőtt fel – innen vezetett az útja egészen Japánig. Czeilinger Izabella népi énekes a 2025-ös oszakai világkiállítás magyar pavilonjának egyik meghatározó hangja volt, több száz előadásban képviselte a magyar kultúrát. A Velencei-tó magazinnak mesélt tóparti és az óceánban megélt élményeiről, valamint arról is, miért volt jó magyarnak lenni Japánban.

– Mi köti a Velencei-tóhoz és Velencéhez?
– A családommal 2016-ban költöztem Velencére. Itt jártam a Zöldliget Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Baptista Általános Iskolába, hatodik osztálytól kezdve már itt fejeztem be az általánost. Nagyon szerettem az iskolát és az itt töltött mindennapokat. A Velencei-tavon kajakoztam, versenyszerűen az általános iskola végéig. Rengeteg barátom és ismerősöm él itt, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Velence és a tó számomra tényleg a családi otthont jelentette.

Fotók: Czeilinger Izabella saját archívuma

– Mit adott a Velencei-tó a sport szempontjából?
– Már Százhalombattáról hoztam magammal a kajakozást, a Dunán kezdtem, de az igazi sikereket Velencén értem el. Átiratkoztam az akkor még VVSI néven működő egyesületbe, ahol Major Ildikó volt az edzőm. Nagyon kemény, ugyanakkor rendkívül jó hangulatú edzések voltak. A nyaraim nagy részét a tó partján töltöttem edzőtáborokban. Bár ma már Kovács Katalin Kajak-Kenu Akadémiának hívják és teljesen megújult, én még szerényebb körülmények között, de hatalmas szeretettel és lendülettel sportoltam azon a telephelyen. Életre szóló barátságok és élmények kötnek ide.

– Miért választotta végül a népzenét a sport helyett?
– Nagyon nehéz döntés volt. A zenélés és az éneklés már egészen kis koromtól az életem része volt. A döntést végül az billentette meg, hogy egy díjátadón Kneifel György tanár úr megszólított, mert már hallott énekelni, és nagyon szerette volna, ha a Hermann László Zeneművészeti Szakgimnáziumba mennék tanulni. Ezt én és a családom is „égi jelként” éltük meg. Az edzőim is támogatták a döntést, hiszen ilyen lehetőség nem adódik minden nap. Bár nagyon szerettem a kajakozást és abban is volt jövő, mégsem akartam feladni a zenét. A sportot ma sem hagytam abba teljesen: túrázom, kondizom, régi edzéstársakkal is szoktam mozogni. De úgy érzem, jól döntöttem, hogy a népzene felé fordultam – mindig is szívügyem volt.

– Hogyan alakult az élete azóta, merre tart most?
– Elvégeztem a Hermann László Zeneművészeti Szakgimnáziumot, jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem negyedéves hallgatója vagyok népi ének–népzeneelmélet szakirányon. Ez egy 5+1 éves képzés. Egyszerre készülünk előadóművészi és pedagógusi pályára. Szeretnék gyerekeket tanítani, átadni a magyar néphagyomány és a közös muzsikálás örömét, mert hiszem, hogy ez közösség- és lélekformáló erő. Emellett előadóművészként is szeretnék működni, hogy minél több emberhez eljuthasson a hagyományos népzene gazdagsága. Még három évem van az egyetemen, de nagyon szeretem, rengeteget fejlődöm.

– Hogyan jutott ki a 2025-ös oszakai világkiállításra?
– Pál István „Szalonna” álmodta meg a pavilon zenei koncepcióját, ő és zenekara kerestek népi énekeseket. Bartha Zsó a közvetítésével került a nevem Váci Bencéhez, az immerzív produkció rendezőjéhez. A magyar pavilon állandó műsorához kerestek énekeseket, a „Tavaszi szél vizet áraszt” című népdalra épült az egész előadás. A harmadik turnusban vettünk részt hat másik lánnyal, mi „zártuk” a pavilont. Körülbelül 320 előadást énekeltem. Nagyon megterhelő volt a mo notonitás miatt, de óriási szakmai és emberi élmény. Bejártam Kiotót, Hirosimát, szentélyeket, templomokat látogattam, még az óceánban is fürödtem egyszer. A japán kultúra teljesen lenyűgözött.

– Milyen érzés volt Japánban magyarnak lenni?
– Csodálatos! A magyar pavilon fantasztikus csapat volt, mindenki tudta, kik vagyunk és mit csinálunk. Amikor elmondtam, hogy a magyar pavilon énekese vagyok, mindenki lelkes lett – japánok és más országok pavilonjainak dolgozói is áradoztak az előadásunkról. Nagyon büszke voltam arra, hogy magyar vagyok, és ennek a különleges produkciónak a része lehettem.