Akit kutakká gyűjtött a mély

Részletek

Portré

2025. december 30. kedd, 07:49

Ahogy az alapanyagból a penge alatt formálódnak a részletek, úgy rajzolódnak ki Cserny Vilmos szavaiból életének hullámai. A velencei fafaragó ugyanis eddig is sok életet élt egyszerre: gyémántdiplomás gépészmérnök, Németh László-díjas pedagógus, futball edző, Velence várossá válásáért elismert közember és boldog nagypapa. Bölcsessége diákokban, faragásokban és Velence utcáin is nyomot hagyott.

„osztani magad: – hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz…”

Így szavalta Váczi Mihályt az út szélén állva Cserny Vilmos Velencén, amikor arról akart szólni, életében mi is volt a legfőbb irányvonal. Pedagógusnak vallja magát máig, több évtizedes munkájának egyik legnagyobb gyümölcse, szívének közepe éppen ezért a Németh László-díj volt, olyan szakmai elismerés, amire máig nagyon büszke. De, ahogy körbe tekintünk, sok egyébről mesél még otthona, tengerzöld tekintete, hófehér szakálla mögött rejtőző gondolkodó vonásai. Az önkormányzatiság kapujában, Velence várossá válásában játszott hathatós szerepet, volt traktoriskolai tanár, iskolaigazgató, alpolgármester, képviselő és szobrász. A megmunkált faanyagok mögött ott a hit, a valósággá álmodott forma, az adni akarás öröme, melyekkel udvarán, otthonában és köztereken is találkozhatunk. Van benne valami nyugalom, amihez jó közel ülni. Életének rétegeiről hosszan mesél, melyben úgy van tanítás, hogy nem is tűnik annak. Nin csenek nagy szavak, csak történetek, melyekből kibomlik a Velencei-tó történelme, iskolákkal, városiasodással, egy fiatalember útkeresésével, törekvésével, alkotási és tanítási vágyával.

Mezítlábas emlékek
Velencén született, és talán soha nem is vágyott messzire. – A kertünk a tóig ért – mondja, és az ember látja maga előtt a gyerekkori partot, ahol mezítláb szaladnak a fiúk, és az egész világ egy labda, egy nád, meg egy tómeder. Akkoriban még nem város volt ez, hanem falu, közösség, család. Mindenki ismert mindenkit, és a gyerekeknek megvolt a helyük a felnőttek között. Ez az idill maradt meg benne egész életén át. Pedig, mint mondja, nem tanárnak indult. Mérnök szeretett volna lenni, rajzolt, tervezett, gépeket szerelt. De valahogy a sors mégis az iskola felé vitte. – Apám kántortanító volt – mondja, és ebben a mondatban ott van minden magyarázat. A tanítás nem munka lett számára, hanem létforma. Fiatalon került vezetői szerepbe, és talán ez volt a legnagyobb próbatétel. – Huszonhét évesen lettem igazgatóhelyettes. Volt, aki nem vette jónéven, hogy egy gyerek mondja meg a rendet – emlékszik vissza, szinte már mosolyogva. Az igazgatói évek alatt sem változott meg: csendes maradt, következetes, egyenes. – Összesen harminchét évet töltöttem ugyanabban az iskolában – tudjuk meg. A Dr. Entz Ferenc Mezőgazdasági Technikumban ma is szívesen gondolnak vissza rá. A nyugdíj után azonban elengedte az iskolát.





Beszélő faragások
Helyette a faragás maradt. Kopjafák, díszes oszlopok, apró szobrok kerültek ki a keze alól. Ezek őrzik ma is otthona bejáratát, tekintenek vissza ránk az Kopjafái a mai Hősök parkjában állnak Velencén, mindegyik a történelem fontos üzenetét hordozza udvarból és a lakás falairól. A velencei Hősök terén is áll három kopjafa – Cserny Vilmos keze munkája. Mindegyiket szereti, mindegyikhez köti történet, emlék. A nyersanyag, mintha beszélne hozzá - ezt úgy magyarázza, hogy belelátja a kész művet. Sok ilyen, a természetes formákat, görcsöket megtartó alkotása néz le ránk a szekrény tetejéről, az udvari asztalról és a bokrok mellől a kertben. Közben elővesz egy erdélyi faragóeszközt, ezzel véste és vési ma is az anyag kisebb részleteit. Például annak a kis szoborfejnek a hullámait, amiből éppen a saját szakálla bomlik ki a szemlélő előtt. Portré lehet a javából, de ki tudja: valóban őt ábrázolja? A csukott szemű faragott fej befelé figyel, a valóságban csillogó kék tekintet magába tekint. A fa, amit megmunkált, hosszú, mély repedésekkel teli, épp mint az élet. Ilyen a tanítás is, ami, ha jól végezte az ember, örökre nyomot hagy. Ahogy Váczi sorai, ami – kedves olvasó –, így folytatódott az út szélén állva Vilmos szavalatában: „Széjjel szóródni – eső a homokra – sivatagnyi reménytelen dologras ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb: – kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!”

Fotók: S. Töttő Rita

Ha díjról, elismerésről kérdezik, csak néhányra emlékezik, pedig egy aktatáskányi van tele az elismerésekkel. Ott van a Németh László-díj mellett a Velence várossá válásáért kapott elismerés, a Velencéért Emlékérem, az Életfa Emlékplakett bronz fokozata és a Nagyváthy János-díj is. De mutatja a legfrissebbet: – Most kaptam meg a gyémánt diplomámat, hatvan éve végeztem okleveles mezőgazdasági gépészmérnökként a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemen.